Egy hálás történet Diószegen

Egy szép tavaszi napon, pontosabban 2023 március 22.-én a csillagászati tavasz első napjaiban a gyerekekkel kint örültünk a szép időnek. Láttam rajtuk, hogy nem igen akaródznak bent ülni, hiszen idén ez volt az első nap, amikor igazán jó idő volt, néha kisütött a nap, a fák rügyei halkan bomladoztak és a madarak is koncerttel köszöntötték a tavaszt. Egyszóval azon töprengtünk Rebekával, hogy milyen játékot játszódjunk közösen, amelynek segítségével kicsit kitombolhatják magukat a gyerekek. Eszünkbe jutott, hogy pár héttel ezelőtt a KárpátHáló Egyesület jóvoltából egy trambulint/ugrálószőnyeget kapott a Diószegi Magyar Ház. A gyerekek már tudták, hiszen látták a dobozt, amelybe gondosan be volt csomagolva az új játékszer és minden nap megkérdezték, hogy mikor fogom már végre felszerelni ezt a trambulint. Most elérkezettnek láttuk az időt és miután megkérdeztük, hogy ki akar nekünk egy nagy dologban segíteni, szinte kivétel nélkül mindenki ajánlkozott, bár nem tudták miről is van szó.

Mikor aztán kihoztam a dobozokat az udvarra, hangos kiabálásokkal üdvözölték döntésünket és mindenki tolakodott, hogy minél hamarább fel legyen szerelve az új játékszer. Miután kibontottuk a dobozt és szemügyre vettük az elemeket, az útmutató kis könyvecskét is hamar megtaláltuk. Mivel tanitónéninek még nem szabad emelni ezért ő vállalta be azt, hogy az útmutatásokat tolmácsolja és magyarázza nekünk. A KárpátHáló Egyesület főtitkára mondta, hogy a legnagyobb méretű trambulint választották ki és azt küldték el nekünk, de valahogy nem tudtam elképzelni a méretét. Viszont amikor a körhöz tartozó elemeket próbáltuk összeilleszteni, csak akkor láttuk meg igazán, hogy mekkora is valójában ez a trambulin. A gyerekek is csodálkoztak és mi is nagyon vakartuk a fejünket, hiszen ekkora trambulint ritkán lát az ember. A gyerekek is mondták, hogy tudják mi az a trambulin, de ez sokkal nagyobb, mint amilyeneket ők láttak és használtak. Közösen sikerült az elemekből kört összerakni, tanitónéni útmutatásai nagyon sokat segítettek és a gyerekek is ugrottak, ha valamit kellett hozni.  A lábak felszerelése is viszonylag hamar ment, itt inkább egyénileg végeztem a csavarozásokat, hiszen a gyerekek addig a tanító nénivel ebédeltek, nehogy elhűljön a finom ebéd.

A trambulin váza, már készen volt és várta, hogy felkerüljön rá a szőnyeg és a rugók. Az ügyesebbek hamar felfogták, hogy mit is kell csinálni és egy kettő a szőnyegre fel is akasztották a rugókat, nekem csak a helyére kellett illesztenem őket. Eleinte könnyen ment, hiszen nem került nagy erőfeszítésbe, hogy a laza szőnyeg a vázhoz közeledjen. Amikor a kör felénél jártunk, már éreztem, hogy itt nehezebb és hogy ebben nagy szükség lesz a gyerekekre is. Láttam, hogy ez a váz akár szét is eshet, mivel elég nagy nyomásnak volt kitéve, ezért megkértem a gyerekeket, hogy tartsák össze a vázat. A kör háromnegyede táján a gyerekek látták, hogy mennyire megerőltető a rugók beillesztése, ezért mindegyiknél támogattak hangjukkal, drukkolva nekem. Ezt a részt is sikeresen befejeztük. Innen már könnyebb dolgunk volt, hiszen nem igényelt erőfeszítést a munka. A gyerekek már ugráltak volna fel a trambulinra, amikor az egyikük elkiáltotta magát, hogy ezt még nem szabad, hiszen le is eshetnek ugrálás közben és megüthetik magunkat.

A tartó oszlopok és a háló felszerelése csak addig volt nehéz, ameddig rájöttünk a logikára, de sok időt nem veszítettünk, hiszen tanitónéni mindent megtett azért, hogy minél hamarább lefordítsa a szöveget és érthetően elmagyarázza a következő lépéseket. Ezek után a felső tartó elemeket kellett felszerelni és a hálót a szőnyeghez rögzíteni, ami kicsit időigényes volt. A gyerekek ez idő alatt álltak, játszódtak és néha valamelyik elkiáltotta magát, hogy még csak 5 perc és készen lesz a játékszer. Ilyenkor nagy hangon beszélték, rendezgették egymás között, hogy ki hányadik lesz, ki kivel és hányszor fog a nap folyamán ugrálni. Közben megérkezett egy másik csoport az órarend szerint. Ők is látva az új csodát, rögtön csatlakoztak a kisebbek rendezgetéséhez.  Látva a gyerekek izgalmát, a háló kötözése közben, mikor már az utolsó métereknél voltam, hátra dőlve fáradtnak tettetem magam és kijelentettem huncutul, hogy ezt már csak holnap fogom befejezni. A gyerekek óbégatva és siránkozva kérleltek, hogy fejezzem már be végre, hiszen már jó pár óra eltelt és még sötétedés előtt akarnak rajta ugrálni. Nagy nehezen feltápászkodtam és elnevettem magam amire a gyerekek már ismerve a viselkedésemet ők is elkacagták magukat. Az utolsó simításokat már visszaszámlálás alatt végeztem el és az első csapat már készen is állt, a trambulin felavatására. Nagy volt az öröm, mikor a csoportok először léptek a trambulinra, volt ott kacagás kurjongatás olyannyira, hogy még a szomszédok és a járókelők is bekukkantottak az udvarra, hogy lássák mitől ez a jókedv. Aznap jóval többet tartott a Magyar Ház programja és ezt nem a tanitónéni és tanitóbácsi kérte a gyerekektől, hanem ők a maguk izgalmával és türelmükkel tolták ki.

Hosszú és kissé fárasztó nap volt az a szerdai nap, de megérte, hiszen egy olyan élménnyel gazdagodtunk, amely úgy gondolom jó ideig a 2022-2023-as tanév eseményei közül az első helyen lesz. Nem tudom elmondani és leírni azt az örömet, amelyet azóta is nap mint nap látunk a gyerekek arcán, mikor a trambulinon vannak. A szülők is nagy lelkesedéssel csodálták meg ezt az újdonságot és már terjed a híre a faluban, a gyerekek is nagyobb kedvvel jönnek foglalkozásainkra. Mikor feljött a szó, hogy honnan van ez az új játékszer, megemlítettük a gyerekeknek név szerint a támogató KárpátHáló Egyesületet, és volt, aki a Sanyi bácsira és Erikre emlékezett. Elmondtuk nekik, hogy a támogatóink fognak jönni Diószegre a tanév folyamán és majd nekik is megköszönhetik személyesen az új játékszert.

Meg szeretnénk köszönni mindenkinek, aki bármilyen formában hozzájárult ennek a trambulinnak a Diószegi Magyar Házhoz való juttatásához a „Családi Szabadegyetem” projekt keretében. Köszönjük mindazoknak, akik lehetővé tették azt, hogy a diószegi gyerekeknek örömöt szerezzenek. Mi nap mint nap hallhatjuk és láthatjuk a gyerekek örömét, a Magyar Ház udvarán és nemcsak ott. Ezt mi nem tudjuk becsomagolni, viszont ilyen formán is tolmácsoljuk a gyerekek örömét, a mi hálánkat és köszönetünket. Igyekszünk erre a játékszerre vigyázni és kreatívan használni a mindennapokban is. Isten fizesse!

Köszönettel,

Kiss Sámuel és Rebeka,
a diószegi tanítók

Kérjük, jelentkezzen be a hozzászóláshoz!