Egy hálás történet Diószegen

Mikor aztán kihoztam a dobozokat az udvarra, hangos kiabálásokkal üdvözölték döntésünket és mindenki tolakodott, hogy minél hamarább fel legyen szerelve az új játékszer. Miután kibontottuk a dobozt és szemügyre vettük az elemeket, az útmutató kis könyvecskét is hamar megtaláltuk. Mivel tanitónéninek még nem szabad emelni ezért ő vállalta be azt, hogy az útmutatásokat tolmácsolja és magyarázza nekünk. A KárpátHáló Egyesület főtitkára mondta, hogy a legnagyobb méretű trambulint választották ki és azt küldték el nekünk, de valahogy nem tudtam elképzelni a méretét. Viszont amikor a körhöz tartozó elemeket próbáltuk összeilleszteni, csak akkor láttuk meg igazán, hogy mekkora is valójában ez a trambulin. A gyerekek is csodálkoztak és mi is nagyon vakartuk a fejünket, hiszen ekkora trambulint ritkán lát az ember. A gyerekek is mondták, hogy tudják mi az a trambulin, de ez sokkal nagyobb, mint amilyeneket ők láttak és használtak. Közösen sikerült az elemekből kört összerakni, tanitónéni útmutatásai nagyon sokat segítettek és a gyerekek is ugrottak, ha valamit kellett hozni.  A lábak felszerelése is viszonylag hamar ment, itt inkább egyénileg végeztem a csavarozásokat, hiszen a gyerekek addig a tanító nénivel ebédeltek, nehogy elhűljön a finom ebéd.

A trambulin váza, már készen volt és várta, hogy felkerüljön rá a szőnyeg és a rugók. Az ügyesebbek hamar felfogták, hogy mit is kell csinálni és egy kettő a szőnyegre fel is akasztották a rugókat, nekem csak a helyére kellett illesztenem őket. Eleinte könnyen ment, hiszen nem került nagy erőfeszítésbe, hogy a laza szőnyeg a vázhoz közeledjen. Amikor a kör felénél jártunk, már éreztem, hogy itt nehezebb és hogy ebben nagy szükség lesz a gyerekekre is. Láttam, hogy ez a váz akár szét is eshet, mivel elég nagy nyomásnak volt kitéve, ezért megkértem a gyerekeket, hogy tartsák össze a vázat. A kör háromnegyede táján a gyerekek látták, hogy mennyire megerőltető a rugók beillesztése, ezért mindegyiknél támogattak hangjukkal, drukkolva nekem. Ezt a részt is sikeresen befejeztük. Innen már könnyebb dolgunk volt, hiszen nem igényelt erőfeszítést a munka. A gyerekek már ugráltak volna fel a trambulinra, amikor az egyikük elkiáltotta magát, hogy ezt még nem szabad, hiszen le is eshetnek ugrálás közben és megüthetik magunkat.

A tartó oszlopok és a háló felszerelése csak addig volt nehéz, ameddig rájöttünk a logikára, de sok időt nem veszítettünk, hiszen tanitónéni mindent megtett azért, hogy minél hamarább lefordítsa a szöveget és érthetően elmagyarázza a következő lépéseket. Ezek után a felső tartó elemeket kellett felszerelni és a hálót a szőnyeghez rögzíteni, ami kicsit időigényes volt. A gyerekek ez idő alatt álltak, játszódtak és néha valamelyik elkiáltotta magát, hogy még csak 5 perc és készen lesz a játékszer. Ilyenkor nagy hangon beszélték, rendezgették egymás között, hogy ki hányadik lesz, ki kivel és hányszor fog a nap folyamán ugrálni. Közben megérkezett egy másik csoport az órarend szerint. Ők is látva az új csodát, rögtön csatlakoztak a kisebbek rendezgetéséhez.  Látva a gyerekek izgalmát, a háló kötözése közben, mikor már az utolsó métereknél voltam, hátra dőlve fáradtnak tettetem magam és kijelentettem huncutul, hogy ezt már csak holnap fogom befejezni. A gyerekek óbégatva és siránkozva kérleltek, hogy fejezzem már be végre, hiszen már jó pár óra eltelt és még sötétedés előtt akarnak rajta ugrálni. Nagy nehezen feltápászkodtam és elnevettem magam amire a gyerekek már ismerve a viselkedésemet ők is elkacagták magukat. Az utolsó simításokat már visszaszámlálás alatt végeztem el és az első csapat már készen is állt, a trambulin felavatására. Nagy volt az öröm, mikor a csoportok először léptek a trambulinra, volt ott kacagás kurjongatás olyannyira, hogy még a szomszédok és a járókelők is bekukkantottak az udvarra, hogy lássák mitől ez a jókedv. Aznap jóval többet tartott a Magyar Ház programja és ezt nem a tanitónéni és tanitóbácsi kérte a gyerekektől, hanem ők a maguk izgalmával és türelmükkel tolták ki.